A magyarországi parlamenti választások ismét megmozgatták a közbeszédet, érzelmeket, indulatokat, reményeket és csalódásokat hozva felszínre. A Kárpát-medencében élő magyar közösségek számára ez soha nem pusztán egy „külső” esemény. Különösen mi, felvidéki magyarok, saját történelmi tapasztalatainkkal, kisebbségi létünkkel, olykor sérülékeny önazonosságunkkal együtt figyeljük az eseményeket. Nem ritkán megosztottságot tapasztalunk. Családokban, baráti körökben, közösségekben is érezhető, hogy politikai kérdések mentén könnyen falak emelkednek. Ugyanakkor nemcsak választások kapcsán élünk meg csalódásokat. Fájdalmas, amikor valaki az asszimilációt gyorsító párkapcsolat mellett dönt, amikor elengedi hitét, vagy amikor a felvidéki magyar identitás halványul el benne. Ezek mind-mind olyan döntések, amelyek személyes és közösségi szinten is érintenek bennünket.

Hogyan kell(ene) mindezt katolikus szemmel nézni? A Katolikus Egyház társadalmi tanítása világosan fogalmaz: a politika a közjó szolgálatának terepe. A Katekizmus emlékeztet arra, hogy a világi hívek feladata a társadalmi valóság felelős alakítása. A keresztény ember nem lehet közömbös a közügyek iránt, de nem is azonosíthatja hitét egyetlen politikai irányzattal sem. A mi hovatartozásunk végső alapja nem párt, nem ideológia, hanem Krisztus.

Ez a felismerés felszabadító. Lehetővé teszi, hogy szenvedéllyel, de ne gyűlölettel beszéljünk. Hogy legyen véleményünk, de ne veszítsük el a másik ember iránti tiszteletet. Katolikusnak lenni annyit is jelent: tágas szívvel gondolkodni. 

A felvidéki magyar lét különösen érzékennyé tesz bennünket az identitás kérdésére. Tudjuk, milyen törékeny lehet a nyelv, a kultúra, a közösségi önazonosság. Éppen ezért fontos, hogy ne engedjük, hogy a politikai megosztottság tovább gyengítse közösségi szöveteinket. A történelem már megtanított bennünket arra, milyen drága az egység. Katolikus szemmel nézve minden földi rendszer átmeneti. Választások jönnek és mennek, kormányok alakulnak és megszűnnek. Ami marad, az a hit, a közösség, a család, az egymás iránti felelősség. A keresztény ember végső reménye nem parlamenti többségekben, hanem Isten gondviselésében gyökerezik.

Ez nem közömbösség, hanem arányérzék. Lehetünk elkötelezettek a nemzeti közösségünk iránt, felelősségteljes állampolgárok, de közben tudnunk kell: identitásunk legmélyebb rétege nem politikai, hanem keresztény. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor a csalódások sem törnek össze, és a sikerek sem vakítanak el.

Talán ebben az időszakban különösen is érdemes megkérdeznünk magunktól: amit mondok, amit posztolok, amit gondolok – építi-e a közösséget? Vagy inkább rombolja? Krisztus tanítványaként nem engedhetjük meg magunknak a gyűlölet luxusát. Jövőnk ugyanis nem elsősorban választási eredményeken múlik, hanem azon, hogy közösségeinkben megőrizzük-e a hitet, a nyelvet és az egymás iránti tiszteletet. Ez a mi felelősségünk. És ez az, ami valóban rajtunk áll.

Balga Zoltán