Július elején Szent Cirill és Metód ünnepét ültük. A legtöbben úgy emlékezünk rájuk, mint a szláv népek apostolaira, akik elhozták a kereszténységet őseink földjére, megalkották a szláv írást, lefordították a Szentírást és a liturgikus könyveket, hogy az emberek saját nyelvükön hallhassák Isten szavát. Mindez igaz. De talán van örökségüknek egy olyan üzenete is, amelyről ritkábban beszélünk, pedig számunkra, felvidéki magyarok számára különösen aktuális.

Cirill és Metód görögök voltak. A bizánci kultúra gyermekei, akik magukkal hozták nyelvüket, műveltségüket és hagyományaikat. Mégsem azért érkeztek, hogy görögökké tegyék az itt élő embereket. Nem saját kultúrájukat akarták ráerőltetni másokra, hanem Krisztust akarták elvinni hozzájuk. Felismerték, hogy az evangélium akkor talál utat az ember szívéhez, ha érthető nyelven szólal meg. Ezért sajátították el a szláv nyelvet. Ezért alkották meg a glagolita írást. Ezért fordították le a Szentírást és a liturgia szövegeit. 

Van azonban egy apró, de annál fontosabb részlet, amely mellett könnyen elsiklunk. Miközben írást, nyelvet adtak egy népnek, ők maguk nem veszítették el saját identitásukat. Nem lettek kevésbé görögök attól, hogy a szlávok szolgálatába álltak. Nem mondtak le saját örökségükről azért, hogy másokét gazdagítsák. Éppen ellenkezőleg: saját gyökereikből merítve tudtak hidat építeni mások felé. Talán ez a gondolat nekünk, felvidéki magyaroknak különösen ismerős lehet.

Gyermekeink közül már sokan szlovák iskolába járnak. Ez természetes része lett mindennapjainknak. Az is természetes lett számukra, hogy osztálytársaikkal, barátaikkal és sokszor saját testvéreikkel is szlovákul beszélnek már. A kérdés azonban nem az iskola kapujában kezdődik, hanem otthon. Mi történik azzal a nyelvvel, amelyet először édesanyjuk ölében hallottak? Tovább él-e a családi asztalnál, az esti imádságban, a nagyszülőkkel való beszélgetésekben? Vagy lassan megkopik, majd szinte észrevétlenül eltűnik?

Vegyes házasságainkban ez a kérdés még érzékenyebb. Sok családban a szlovák válik a mindennapok közös nyelvévé. Ez az egyszerűbb út. Mégis érdemes ilyenkor megállni egy pillanatra. Valóban értékesebb, felsőrendűbb az egyik nyelv a másiknál? A szeretet azt kívánja, hogy az egyik fél mondjon le arról, amit szüleitől és nagyszüleitől kapott? A másik elfogadása valóban együtt jár saját örökségünk háttérbe szorításával? Vagy éppen a kölcsönös tisztelet kívánná meg, hogy mindketten továbbadhassuk gyermekeinknek azt a nyelvi, kulturális és lelki kincset, amelyet mi magunk is örökségként kaptunk?

Nagy kérdések ezek. Talán még azt is meg kell kérdeznünk magunktól, hogy nem értelmezzük-e félre a toleranciát. Mert a másik ember tisztelete keresztény kötelesség. De a tolerancia nem jelenthet önfeladást. Nem vezethet oda, hogy miközben senkit sem akarunk megbántani, lassan lemondunk arról, amit éppen nekünk kellene továbbadnunk.

Szent Cirill és Metód öröksége éppen az ellenkezőjére tanít. Arra, hogy lehet egyszerre hűségesnek maradni saját gyökereinkhez és nyitottnak lenni mások felé. Ők nem választottak a kettő között. Görögök maradtak, miközben teljes szívvel szolgálták a szláv népeket. Nem saját kultúrájukat adták fel, hanem azt állították Krisztus szolgálatába. Talán nekünk is erre van szükségünk. Nem bezárkózásra, de nem is önfeladásra. Nem arra, hogy falakat emeljünk, hanem arra, hogy biztos alapokon állva építsünk hidakat. Mert csak annak van mit továbbadnia, aki maga is őrzi azt, amit kapott.

Balga Zoltán (Kürtös, 7/2026)

Július 12-én közösen ünnepeltük templomunk védőszentjének, Szent Henriknek búcsúünnepét.

Az ünnepi szentmisét Mons. Daniel Peter Janáček, OPraem, strahovi apát mutatta be. Külön öröm volt, hogy ezen a napon a magyar, a szlovák és a cseh közösség együtt adott hálát Istennek. Közös ünneplésünk ismét megmutatta, hogy a hit erősebb minden nyelvi és kulturális különbségnél.

Köszönjük mindazoknak, akik szolgálatukkal hozzájárultak a mai ünnep méltó megünnepléséhez.

Kérjük Szent Henrik közbenjárását közösségeinkre és családjainkra!

Kedves Zoltán!

Tíz hónappal ezelőtt még jól emlékszem arra a napra, amikor plébánosod felkísért hozzánk Prágába. Én is kíváncsian, de egy kis izgalommal vártam, milyen lesz ez a tíz hónap. Nem titkolom, számomra is különleges feladat volt, hiszen papi szolgálatom során te voltál az első kispap, akinek a formációját az Egyház rám bízta. Nagy megtiszteltetés volt ez, ugyanakkor komoly felelősség is. Bevallom, volt bennem némi félelem, hogy vajon méltó leszek-e erre a feladatra.

Ma azonban nagy örömmel és hálával mondhatom, hogy ez a tíz hónap kegyelmekben gazdag időszak volt. Hiszem, hogy sokat tanultunk egymástól, de legfőképpen téged formált ez az idő arra a hivatásra, amelyre az Úr meghívott.

Szeretném személyesen is megköszönni azt a tiszteletet, bizalmat és nyitottságot, amellyel az elmúlt hónapok során felém fordultál. Soha nem kellett kétszer kérni, mindig lehetett rád számítani. És engedd meg, hogy valamit én is mondjak. Ha az elmúlt tíz hónap során olykor keményebb voltam, vagy hirtelen szóltam hozzád, és ezzel akaratlanul megbántottalak, őszintén bocsánatot kérek. Hidd el, soha nem rossz szándék vezetett, hanem mindig az a felelősség, amelyet érted éreztem, és az a vágy, hogy a lehető legjobb pap váljon belőled.

Köszönöm mindazt a szolgálatot, amelyet a három közösségünkben végeztél. Köszönöm a liturgiában végzett szolgálatodat, a hajléktalanok felé tanúsított szeretetedet, a beteglátogatásokat, a kollégium vezetésében vállalt felelősséget, a hittanosokkal és fiatalokkal töltött időt, de ugyanúgy azt a sok háttérben végzett fizikai munkát is, amelyet sokan talán észre sem vettek. Soha nem válogattál a feladatok között, hanem mindenben készségesen szolgáltál. Ez a lelkület az, amelyből jó pap születik.

Személy szerint meg vagyok győződve arról, hogy az Egyház jó papot kap benned. Kívánom, hogy a Jóisten őrizze meg benned ezt az alázatot, szolgálatkészséget és Krisztus iránti szeretetet. Adjon erőt a további tanulmányaidhoz, készítsen fel a diakónusszentelésre, majd a papi szolgálatra, és tegyen sok ember számára áldássá.

Bízunk benne, hogy újmisés papként még visszatérsz közénk, és egyszer itt, ebben a templomban mutatod be újmisédet. Tudd, hogy ennek a közösségnek mindig tagja maradsz, és Prágában mindig szeretettel várunk vissza.

Most búcsút veszünk tőled, de reméljük, hogy ez a búcsú csak egy időre szól. Ahogy Reményik Sándor írja:

„És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsúzunk.”

Kedves Zoltán, fogadd szeretettel ezeket a szerény ajándékokat. A prágai Kisjézus szobra, a közös emlékeket felidéző fotóalbum és a „Részletek egy kispap naplójából” című emlékiratod egy példánya mind-mind arra emlékeztessen, hogy Prágában mindig otthonra találsz.

Köszönünk mindent, amit közösségünkért tettél. Isten áldjon és kísérjen utadon!

Márton Áron, a remény zarándoka

Isten az emberiség legsötétebb óráiban apostolokat, szenteket küldött az embereknek, hogy fényt gyújtsanak, erőt adjanak az „ember szépbe szőtt” hitének. Őrzőként vigyázzanak ránk, és az emberség és szeretet lángját menekítsék át a vészterhes időkön a jövő generációinak. A 20. század népét őrző, óvó pásztora és apostola volt Erdély legendás püspöke tiszteletreméltó Márton Áron. 

Életével, tanításával generációkat segített át a nehézségeken. Alakját egy rendhagyó megemlékezésen keresztül keltjük életre: a prágai magyar közösség számára jól ismert Tóth Péter Lóránt (a versvándor) hozza el legújabb műsorát, melynek középpontjában a boldoggá avatásra váró erdélyi püspök áll.

Az előadás 2026. június 21-én, vasárnap a szentmisét követően 10:30-kor kezdődik a plébániai közösségi termében.

A hiánypótlónak szánt pódiumműsor a 130 esztendeje született Márton Áron életének főbb állomásai mellett megidézi az „Emberkatedrális” beszédeit, körleveleit. A nagy formátumú egyházi ember kisebbségi létéért küzdő élete erőt adhat a 21. század értékvesztett emberének.

A műsorban versek és prózai részletek hangzanak el az erdélyi magyar irodalom legkiválóbb költőitől és íróitól, például Sütő Andrástól, Reményik Sándortól, Dsida Jenőtől, Tamási Árontól.

A rendezvényre minden érdeklődőt szeretettel várunk, a belépés díjtalan, azonban önkéntes adományainkkal tudjuk támogatni az előadót sokszínű irodalmat-történelmet-emberi sorsokat feldolgozó tevékenységében.