Augusztusban, Szent István király ünnepéhez közeledve újra és újra felvetődik a kérdés: mit jelent ma magyarnak lenni? Mit jelent számunkra az az örökség, amelyet nyelvünkben, kultúránkban, hitünkben és történelmünkben hordozunk? Mi, felvidéki magyarok különös érzékenységgel keressük erre a választ. Több mint egy évszázada kisebbségben élünk, s ez idő alatt megtanultuk, hogy a megmaradás nem magától értetődő. Amit elődeink még természetes módon éltek meg, azt nekünk ma tudatosan kell(ene) őriznünk, megélnünk és továbbadnunk.
Van egy kérdés, amelyet ritkábban teszünk fel magunknak. Nem azt, hogy megmaradunk-e, hanem azt: minek maradunk meg? Hiszen önmagában a puszta fennmaradás nem cél. Ahogy a hit sem azért fontos, hogy egy népszámláláskor többen valljuk magunkat katolikusnak, úgy a magyarság megőrzése sem csupán statisztikai kérdés. A megmaradásnak akkor van értelme, ha van mit továbbadnunk.
Szent István ezt pontosan értette. Nem egyszerűen országot szervezett, hanem keresztény államot épített. Felismerte, hogy egy népet nem lehet kizárólag törvényekkel összetartani. Ahhoz közös hit, közös erkölcs és olyan értékrend kell, amely nemzedékeken át képes megtartani egy közösséget. Ezért vált az Egyház a magyar államiság egyik legfontosabb tartóoszlopává.
Ma egészen más korban élünk. Nem külső hódítók veszélyeztetik közösségünket. A kihívások sokkal csendesebbek, ezért talán nehezebben is vesszük őket észre. Gyermekeink közül egyre többen szlovák iskolába járnak. Ez sok család számára természetes döntés. Az is természetes, hogy osztálytársaikkal szlovákul beszélnek. A kérdés azonban nem az iskola kapujában kezdődik, hanem otthon. Mi történik azzal a nyelvvel, amelyet először édesanyjuk ölében hallottak? Tovább él-e a családi asztalnál, az esti imádságban, a nagyszülőkkel való beszélgetésekben? Vagy lassan megkopik, majd szinte észrevétlenül eltűnik?
Vegyes házasságainkban ez a kérdés még érzékenyebb. Sok családban a szlovák válik a mindennapok közös nyelvévé. Ez gyakran az egyszerűbb útnak tűnik. Mégis érdemes megállni egy pillanatra. Valóban értékesebb lenne az egyik nyelv a másiknál? A szeretet azt kívánja, hogy egyikünk lemondjon arról, amit szüleitől és nagyszüleitől kapott? Vagy éppen a szeretet és a kölcsönös tisztelet kívánja meg, hogy mindketten megismerjük és megbecsüljük a másik nyelvét, kultúráját és hagyományait? A történelem során számos különböző nyelvű és kultúrájú házasság köttetett. Ezek tartósságát nem az biztosította, hogy valamelyik fél feladta önmagát, hanem az, hogy nyitott volt a másik világára is. Vajon mi is ugyanilyen természetességgel törekszünk arra, hogy megismerjük egymás örökségét?
A másik ember tisztelete keresztény kötelesség. A tolerancia azonban nem jelentheti saját értékeink feladását. Nem vezethet oda, hogy miközben senkit sem akarunk megbántani, lassan lemondunk arról, amit éppen nekünk kellene továbbadnunk gyermekeinknek.
A nyelv, a hit és az identitás továbbadása elsősorban a családban dől el. De ennek következményei messze túlmutatnak az otthon falain. Meghatározzák közösségeink, s végső soron Egyházunk jövőjét is.
Ma a felvidéki magyarlakta egyházmegyékben mindössze egyetlen magyar anyanyelvű papnövendék készül a papi szolgálatra. Ez nem pusztán egy adat. Inkább tükör. A papi hivatás nem a szemináriumban kezdődik, hanem a családban. Egy édesanya imájában. Egy ministráns első szolgálatában. Egy hiteles pap példájában. Egy olyan közösségben, ahol természetes Istenről beszélni. Ha nincsenek hivatások, annak oka nem elsősorban a szemináriumokban keresendő. Sokkal inkább ott, ahol a hit már nem válik a mindennapok természetes részévé.
Ezért a felvidéki magyarság jövője nem elsősorban demográfiai vagy politikai kérdés. Sokkal inkább lelki kérdés. Lesznek-e családjaink, ahol magyarul imádkoznak? Lesznek-e fiatalok, akik nemcsak magyarnak vallják magukat, hanem Krisztus követői is akarnak lenni? Lesznek-e közösségeink, amelyekből új papi és szerzetesi hivatások születnek?
Szent István öröksége nem csupán a Szent Korona vagy az államalapítás emléke. Sokkal inkább annak felismerése, hogy egy nép jövőjét végső soron a lelke határozza meg. Ezért talán ma nem is az a legfontosabb kérdés, hogy hányan maradunk, hanem az, hogy mit adunk tovább azoknak, akik utánunk jönnek. Mert egy közösség nem akkor tűnik el, amikor megfogyatkozik, hanem akkor, amikor már nincs öröksége, amelyet érdemes lenne továbbadnia.
Balga Zoltán
Megjelent a Remény 33. számában