Az elmúlt fél évszázadot hogyan könyveli el a történelem?
Ki érti a szörnyű emberi színjátékot?
Ha „Isten meghalt”, az ember is halott.
De Isten él – várja Babilon bukását.
Csak nekünk nyúlnak hosszúra az évszázadok.

(Szabó Ferenc: A bukott bálvány, 2003)

Ferenc pápa szokta idézni azt a mondást, hogy nekünk nemcsak éldegélnünk kell, hanem élnünk. Ez a 120 évvel ezelőtt született felvidéki magyar mártír politikus, Esterházy János életére tökéletesen igaz. Trianon után sokkal könnyebb lett volna meghúzódnia nyitraújlaki birtokán, eléldegélni a periférián, még ha jelentős adót vetettek is ki rájuk, arisztokrata földbirtokosokra, vagy éppen áttelepülni a magcsonkított Magyarországra. De ő nem a könnyebb utat választotta.

Esterházy János 1901. március 14-én született Nyitraújlakon, és a csehszlovákiai Mírovban, a politikai foglyok börtönében halt meg 1957. március 8-án. Ahogy börtönről börtönre dobálták életében, hasonló sors jutott a hamvainak is: tömegsírból tömegsírba hurcolták. Csak 2017-ben, halála 60. évfordulóján tudtuk eltemetni, ha nem is az egykori családi kriptában, ahogyan annyira szerette volna, hanem a szülőhelyéhez közeli Alsóbodokon. 

Ifjúként végigélte a tanácsköztársaság szörnyűségeit, aztán Trianon traumáját a határon túlra szakadva. Mégsem ült le tétlenül a kényelmesebb és biztos életmódot választva, hanem a politikusi élet mellett döntött. A szlovák parlamentben egymaga képviselte a magyarság érdekeit, de nem akárhogyan! Igazi jézusi típus volt: neki is, ahogyan Krisztusnak, odakiálthatta a tömeg, hogy szállj le a keresztről, mentsd meg magad, mégsem tette meg.

Esterházy János a határokon kívül rekedt népének akart ilyen lelkülettel a szószólója lenni, a magyar párt egyedüli képviselőjeként csendesen, szelíden képviselte a magyarok ügyét a parlamentben, ha meghallgatták, ha nem. Esterházy nem hallgatott a károgásokra, hogy piszkos a politika, hanem ment a maga elhivatottságának útján, és ha nem is tudott látványos eredményeket felmutatni, azért mégis ért el sikereket. 

Nem ő mondja, de az egész életvitelére jellemző az a bölcsesség, mely szerint többet kell gondolnunk arra, hogy jót tegyünk, mint hogy jól érezzük magunkat.

Ám mivel jót tett, megkapta gyümölcsként azt, hogy minden körülmény ellenére boldog lehessen. Egy Esterházy-emlékgyűlésen hallottam egyszer, hogy ő a kereszt struktúrájában gondolkodott akkor, amikor a horogkereszt eszméjét akarták elültetni. Azt mondta: van már keresztünk kétezer év óta, nem kell újabb kereszt.

Az előadó arról beszélt, hogy mennél szilárdabban gyökerezik bele a földbe a kereszt függőleges szára, annál biztonságosabban áll az általa tartott horizontális szár, vagyis mennél szilárdabb az Istenhez való ragaszkodásunk, annál keményebben tudunk dolgozni az embertárs szeretetén.

Amikor Pozsonyban, 1942-ben megszavazták a zsidótörvényt, Esterházy volt az egyetlen tiltakozó, akinek nem meglepő módon megtiltották, hogy elmondja az indoklását, hiszen nagyon is meggyőző lehetett volna. Meg is van a tervezett beszéde, ami ezt igazolja. A szavazás után valamikor ment a pozsonyi utcán, és egy zsidó ember jött vele szemben, aki átment a másik oldalra, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe Esterházyt. Ám ő is átment a túloldalra, hogy szóba elegyedjen a megbélyegzett emberrel, aki elmondta neki, hogy muszáj elmenekülnie. Esterházynak megegyezése volt Horthyékkal, hogy akinek ő ad menlevelet, azt befogadják Magyarországra: a felvidéki magyar politikus jóvoltából így menekült meg ez a család a haláltól, de nemcsak ez az egy, hanem nagyon sok.

Egy fiatal ötgyermekes édesanyát megkérdeztem a minap, hogy mit jelent számára a hazaszeretet. Azt válaszolta: arra szeretném nevelni a gyerekeket, hogy ne menjenek el jobb pénzért külföldre dolgozni.

Körülbelül ennyit jelentett Esterházynak is a szülőföldhöz való ragaszkodása. Amikor újra meg újra fölkínálták neki a bársonyszéket a magyar parlamentben, akár Kassa visszatérésekor, akár amikor Csehszlovákiához visszakapcsolták az elszakadt felvidéki részeket, ő a Felvidéken maradást választotta. (Még Edvard Beneš is tárca nélküli miniszterséget kínált neki. Akkor is a néphez való ragaszkodás mondatott vele nemet: úgy vélte, amíg csak látszat lenne, hogy elfogadják a magyarságot, addig ő nem akar kormánytag lenni.) A felkínált menekülési lehetőségeket nem ragadta meg, azt mondta: nem hagyhatom el azt a földet, amelyet őseink vére és verítéke öntözött.

Szent II. János Pál pápa a maga lengyel szívével ezt mondja a hazaszeretetről, a hazájáról: Debitor factus sum (Adósa lettem). Ma a hazához való ragaszkodásnak ez a mélysége, amely Esterházy Jánosnak is a sajátja volt, kiveszőben van.

Látjuk, hányan engedik el a gyökereiket, mennek külföldre, és se odavalók, se magyarok nem lesznek. Vándorolnak a nagyvilágban hontalanul egy életen át. 

A hazaszeretettel kéz a kézben jár az áldozathozatal. Mindig elcsodálkozom anyai nagyapámon és édesapámon, akik az első, illetve a második világháborúban védték a hazát. Nagyapám Galíciába ment, oda, ahol a vezényszavakon kívül magyar szót nem hallhatott, apám pedig a Donhoz. Végig sem gondolva bennük volt, ahogy a régi magyar emberekben, a haza szeretete. Ahogyan a gimnáziumi bencés történelemtanárunkban is, aki másodízben beszélve Széchenyiről, sírva mondta: „Fiúk, fiúk, a hazaszeretet.” Láthatta, milyen furcsa arccal meredünk rá, mert akkor az internacionalizmus volt a vezényszó. Esterházy Jánostól a hazaszeretet mellett elválaszthatatlan az európai egység gondolata is.

Édesanyja, Tarnowska Erzsébet lengyel származású volt. Ő maga magyar földön, magyar apától született, de szlovákokkal élt együtt, Szlovákiában volt parlamenti képviselő, és a történelem alakulása folytán Csehszlovákiával is volt dolga. Ebben a négy nemzetben, ami a vérét szinte áthatotta, képzelte el Közép-Európa egységét, mintegy a V4-es együttműködés szellemi előfutáraként. Később megjelentek az elképzelései között nagyobb horderejű gondolatok is, mint például a Duna-konföderáció terve. Ezek arra mutatnak, hogy még szélesebb körben foglalkoztatta az európai egység. Nagyon szép hitvallás, ahogyan egyszerre élte meg a magyarságát és a szlovákságát. Amikor Kassa visszatért Magyarországhoz, az ottani beszédében arra kérte a magyarokat, tartsák tiszteletben a szlovákok jogait. Pozsonyban pedig így beszélt: „Szlovák testvéreim, mi, magyarok és szlovákok ezer éve, Szent István birodalmától kezdve együtt éltünk, ne szakítsuk meg ezt az egységet!” Européer volt, nem partikularista. 

Nagyon jól mondják a mai politikában, hogy Európa nem olvasztótégely. Esterházy János, amikor egyszer csak Csehszlovákiában találta magát, pontosan tudta: lehetünk úgy békességben és egységben egymással, hogy mégis mindenki megőrzi a maga hagyományait. Európát a nemzetek Európájának képzelte el, és világos volt számára, hogy kontinensünk nem létezhet tartóoszlopok nélkül. II. János Pál pápa így fogalmazott e tartóoszlopokkal kapcsolatban az Európáról szóló körlevelében: az első a történelem, ami nem emlékkönyv lapozgatása, hanem ablak a jövőre. A második tartóoszlop mindkettejük szerint az igazság, ami Európa számára nem más, mint a görögök öröksége. A harmadik pedig az igazságosság, a zsidó és a keresztény gondolkodásmód találkozása. Ferenc pápánk már a mai korhoz alkalmazkodva fogalmazta újjá, hogy mik is Európa tartóoszlopai, de Esterházy János ezeknek éppúgy megfelel. Megfelel a személy iránti tiszteletnek, amiben a legtörékenyebb ember, a magzat és az elaggott ember védelme is benne van. Fontosnak tartotta a Ferenc pápa szerinti másik tartóoszlopot is, nevezetesen azt, hogy a köztünk lévő különbözőségeket nem megsemmisíteni akarjuk, hanem gazdagságként értékeljük. S jellemezte Esterházyt az egészséges laicizmus is, amely nem állítja szembe Istent és a cézárt, hanem megengedi a szabad vallásgyakorlatot, és tiszteli az államhatalmat is. 

Elvek nélkül az ember létezik, de nem él – Esterházynak megvoltak a maga világos elvei. A börtönben is hősies viselkedés jellemezte, amiről leginkább azok a börtöntársai tanúskodhatnak, akik nem is rokonszenveztek vele. Szent Ciprián ősegyházi vértanú életéből merített erőt, és vele volt az imakönyve, amiből újra meg újra imádkozott.

Nagyon erősen kapaszkodott a lét vertikális valóságába, és nem ragadt bele a börtönvilág szürkeségébe, embertelenségébe, hanem mindig megtalálta a módot, hogy felfelé tudjon tekinteni.

Miután tábori püspök lettem, a szlovák tábori püspök kollégámmal nagyon korán elkezdtük ünnepelni Zalaváron Cirill és Metód emlékünnepét, mert a szlovák hagyományok szerint ez a két szent ide menekült az üldözés elől. Hiszek abban, hogy a közös misézés által építettük a szlovák–magyar barátságot, és ettől a magyarjainknak is könnyebb lesz kicsit a sorsa a Felvidéken. Nagyon szép gesztus volt Rabek püspök úrtól, hogy amikor 2017-ben örök nyugalomra helyeztük Esterházy Jánost, ott volt a temetésen, pedig nem is számítottam rá. Így fogadott: „Püspök úr, hallottam, hogy itt leszel, akkor nekem is itt a helyem.” S ott voltunk hárman, a lengyel érsekkel, mindenki a saját hazája képviseletében, a három nemzetében, amelynek mindegyike egyaránt fontos volt Esterházynak, aki nemcsak éldegélt, hanem élt.

Lejegyezte: Agonás Szonja

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. március 14-i számában jelent meg.