Eucharisztikus kongresszusra készülünk. Azt ünnepeljük, hogy Isten Krisztusban megbonthatatlan közösséget vállalt a teremtett világgal. Megtestesült. Emberré lett. Nem vetette meg „keze alkotását”, az embert és a világot, hanem szereti. Minden szerencsétlenségen keresztül, naprendszerek és egész galaxisok keletkezésén és pusztulásán, bolygók kialakulásán és változásán túl szereti a világot. És szereti az életet. Minden gondolata az élet és nem a pusztulás, az élet útját akarja az embernek megmutatni (vö. Zsolt 15,10).

És mégis itt van köztünk és bennünk a halál és az elmúlás. Jelen van a szenvedés. Nincs az a tudomány és technika, amely a testi és lelki szenvedést és a halált teljesen ki tudja iktatni az életünkből. Ha az egyik problémát megoldjuk, a megoldásból új bajok és fenyegetések fakadnak. Elég csak az éhség, a hideg és a betegségek terhét könnyítő ipari forradalmakra gondolnunk, amelyek olyan környezeti károkat okoztak, hogy megremeg az emberiség, ha mindezzel szembe kell néznie.

A megtestesült Isten Krisztusban örömhírt hozott.

A világ minden szenvedése és pusztulása, minden kudarca és kiszolgáltatottsága sem mond ellent az Ő gondoskodó szeretetének.

Hogyan magyarázhatta volna ezt el tökéletesebben, mint úgy, hogy ő maga is szenvedett, meghalt, de feltámadt? Ezt az utat szánja nekünk is. És újra meg újra táplálja is bennünk a reményt. Itt akart maradni köztünk az utolsó vacsorának a tanítványokból közösséget alkotó erejével és jelenvalóságával.

Itt akart maradni testével és vérével az Eucharisztiában. Azt akarta, hogy kibírjuk az utat, a történelem hosszú útját, az Egyház útját az emberiséggel.

Látta előre az üldözéseket, a rágalmakat, az emberi hibákat és az árulást, mégis a galileai halászok és kisemberek maroknyi csoportjára bízta a Művet, amelynek teljesítéséért a világba jött.

Nekünk, mai tanítványoknak is ez az örökségünk és a feladatunk. Szóval: készülünk a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. Egy találkozóra, mely korunkat jellemzi. Évek óta készülünk rá. Imádkozunk és missziót tartunk, építünk és szervezünk. De tavaly a járvány miatt el kellett halasztanunk a kongresszust. Átéltük, hogy kiszolgáltatottak vagyunk. Sokat tanultunk. Nemcsak az online kommunikáció terén, hanem abban is, hogy hogyan viszonyuljunk a világhoz. Nem egyszerűen tervezünk, alkotunk, számolunk, és megvalósítjuk a szándékunkat. Hanem van valami, ami sokkal hatalmasabb mindezeknél. Csak az a kérdés, minek fogjuk fel ezt a magasabb erőt. Véletlennek? Sorsnak? Vagy inkább Gondviselésnek, a minket szerető, bölcs és mindenható Isten művének? Ha Isten jóságos és mindenható, akkor az Ő képére alkotott, szabad teremtmény, az ember életének nem lehet vége a földi halállal, akkor Krisztus feltámadásának fényében kell néznünk a világot.

Hazai és határon túli egyházmegyék, szerzetesrendek, katolikus intézmények, lelkiségi mozgalmak sokasága, sőt távoli földrészek közösségei is lelkesen vettek részt az előkészületekben. Többször volt az egész világot átfogó, közös szentségimádás. Sok nyelven terjedt a kongresszus teológiai dokumentuma, amelyet hazai szerzők írtak, és a Szentszék hagyott jóvá. Voltak karitatív, tudományos és művészeti események, amelyek Magyarországot új fényben mutatták meg a világnak. Erősödtek ebben a tekintetben is az ökumenikus és a vallásközi kapcsolatok. A tömegtájékoztatásban is sokféle módon és gazdag tartalommal jelent meg a készülő esemény és mögötte kultúránk, hazánk és hívő közösségünk. Megtapasztaltuk a társadalom széles köreinek jóindulatát. Társadalmi bizottságunkban vezető szerepet vállalt Köztársasági Elnök Úr, de az állami szervek, közintézmények vezetői is éppúgy, mint Budapest korábbi és jelenlegi főpolgármestere. Hálás köszönetet mondunk mindegyiküknek! De ugyanígy szeretettel imádkozunk minden munkatársért és az önkéntesek ezreiért, akik kiveszik részüket a nagy feladat megoldásából.

Hanem a végső szót továbbra is a Gondviselés mondja ki. Nem tudjuk biztosan, hogyan alakulnak a járványügyi adatok régiónkban és a nagyvilágban.

Mindnyájan arra várunk és azért fohászkodunk, hogy a kongresszus napjait a gondtalan fellélegzés, a korlátlan közös ünneplés öröme jellemezze.

Hogy imádkozhassunk az áldozatokért és hozzátartozóikért, az orvosokért, ápolókért, segítőkért, mindazokért, akik a „normális élet” működését lehetővé tették, de hálát adhassunk a veszélytől való szabadulásért is, ahogyan őseink tették a nagy járványok elmúltával.

Annak, hogy a lelkünk a normalitáshoz visszatérhessen, van persze egy mélyebb, belső feltétele is. A bizalomnak kell helyreállnia! Bizalomnak az orvostudományban, a gyógyszergyártásban, a tömegtájékoztatásban, a közintézményekben, a nemzetközi együttműködésben, amelynek tényleg minden nép javát kell szolgálnia. Mert elszigetelt egyénként hatékonyan nem nézhetünk szembe a természet erőivel, így a járványokkal sem. De a bizalmunk, meg a gyakorlati életben olyan szükséges minimális közösségi érzés és összetartás nem a levegőben lóg. Nem is pusztán emberi mű. Végső alapját a teremtő és megváltó Istenbe vetett bizalom adja. Hozzá könyörögjünk most az Eucharisztikus Kongresszusért, olyan lendülettel és izzással, amilyet nem ismertünk még talán soha korábbról. Most van itt az ideje a fogadalmaknak és az elhatározásoknak!

Minden erőnkkel igyekezzünk, hogy a közös ünneplésben személyesen is részt vehessünk!

Regisztráljunk! Ha másként nem, telefonon vagy papíron. Kérjük a belépőket! Sok múlik ezen a lelki élményen. Ki tudja, mikor adódik hazánkban újra ilyen lehetőség? És várjuk a Szentatyát, hogy a záró szentmisén látható erővel égjen belénk az élmény: ma Krisztus és az egész Egyház ünnepel Budapesten.

Fotó: iec2020.hu; Merényi Zita

Magyar Kurír